Trans* – Power – Fist

Transfeminist fury


2 Comments

Keserédes emlékek / Bittersweet memories

To English version

Mielőtt komoly témába csapnék, így a nyári álomból ébredezve egy épp aktuális visszatekintővel hergelek mindenkit:

Sziasztok, kedves olvasóim!

Ezt a bejegyzést már november 1-én szerettem volna közzé tenni ám az élet durván közbeavatkozott.
A Halottak Napjának hétvégéje igencsak változatos volt. Ezek a napok újra megajándékoztak azzal, hogy háziasszony lehessek, ahogy ezt már előre tudtam. E konyhai kreativitás öröme sok bánattal keveredett. Tudom, hogy az élet sohasem egyszerű, de miért nem élhetek legalább pár napon keresztül a napfényes oldalon? De inkább koncentráljunk a boldogabb eseményekre és a nehézségeket pedig próbáljuk megoldani.
Ez egy nagyon különleges Halloweenes hétvége volt a számomra. Bár nálunk nem szokás, ami az angolszász országokban, hanem inkább a sokkal depressziósabb Halottak Napjánk van, ami igencsak passzol a magyar mentalitáshoz.
Én viszont kedvelem az abszurd és a némiképp morbid humort, úgyhogy Halloween sokkal jobban megegyezik az én felfogásommal. Ezért aztán néhány Halloweenhez kapcsolódó kajával készültem a hétvégére. Nem akarom ezt a blogot „Hogyan tanulok főzni” naplóvá alakítani, de a kreatív ételkészítés olyan élvezet, amit sosem tapasztaltam, amíg fiúként, férfiként éltem. Ezek az örömök kapcsolatban állnak azzal a jó érzéssel, ahogy a női/anyai ösztönök lassan kialakulnak bennem, hogy jólétben tarthatom a családomat.
Múlt pénteken letöltöttem egy sütőtöklepény receptjét majd bevásároltam mindent, ami az elkövetkező három nap ételeihez kellett.
A szombati ebéd nem volt különleges. A jó rész délután kezdődött, amikor elkezdtem csinálni a lepényt. Az egyetlen dolog, amit nagyon furcsának találtam a receptben, az az irtózatos mennyiségű cukor, amit írt. 480 g kellett az 1250 g-os össztömegű sütibe. Végül is finom lett, de finom lett volna fele ennyi cukorral is. 😀 Amerikai ízlésre készült nem magyarra, de sebaj. 🙂 Párommal közösen készítettük a díszítéseket. Nagyon morbidnak találta, hogy babapiskótából és olvasztott csokiból sírköveket csinálunk, de nagyon nagy segítséget nyújtott. Elnézést kell kérnem a muszlim olvasóktól, mert teljesen elfelejtettem, hogy néhány fejfára félholdat tegyek… Egy nagyon szomorú esemény volt eközben, amikor kedvesem elkészítette a szerelmünk sírkövét. Igazán gyászolja a halványuló férfi létemet. Azt mondta, hogy nem szakácsnőre van szüksége, hanem a pasijára, aki elveszett valahol. Erre csak azt tudtam mondani, hogy az sohasem létezett. Csak egy fiú illúziója létezett, ami olyan erős volt, hogy sokáig én sem tudtam átlátni rajta. Nem voltunk másra képesek, csak sírtunk együtt elkeseredetten.
Másnap brokkolikrémlevest készítettem (na jó, a levest magát a párom csinálta, hogy gyorsabban haladjunk) pókhálós díszítéssel, meg egy olajbogyós-tonhalas tésztát dobtam össze a sütőben. Igazán nem volt valami nagy dolog. Így az is belefért, hogy másnapra megcsináljuk a vajban párolt petrezselyemmel töltött, baconbe csavar csirkemell-tekercseket. A nagy dolog az volt, hogy végre belecsöppentem a magyar TS-társadalom közepébe. Egyből fejest is ugrottam bele, ami tovább fokozta a feszültséget kedvesem és köztem.
Hétfőn elmentünk a temetőkbe. Először párom családjának sírjához mentünk, majd az én családomhoz, egy másik temetőbe. A rég halott édesanyám sírjánál kitárulkoztam neki. Miközben csillapíthatatlanul sírtam, azt suttogtam a sírnak, mennyire sajnálom, hogy már sohasem tudhatta meg, hogy neki nem egy lánya és egy fia volt, hanem két lánya. Hogy én lehettem volna az a lánya, akit szerethetett volna, ha már a nővéremmel sosem voltak olyan viszonyban. Éreztem édesanyám elvesztését, azt az űrt a lelkemben, ahol ő volt egykor. Tizenkét év után végre meg tudtam gyászolni őt. Miután hazavezettem sokáig sírtam otthon is. Azóta napok teltek már el, de ahogy most ezeket a sorokat írom, ráz a zokogás.
Miután leküzdöttem a könnyeimet, kimentem a konyhába és elkészítettem a burgonyakrokett tésztáját, míg a párom kisütötte.
Kedvesem folytatta a kabátvarrást délután én meg még jobban belemerültem a hazai TS-közösség életébe.
Ebben a kettősségben telt a Mindenszentek-hétvégém. A levegő nehéz volt és vihar előtti csend volt.
Mondani sem kell, a vihar megérkezett. Ahogy kicsit megismerkedtem a nemváltoztatással kapcsolatos hazai szabályozással, kedden elkezdtem minden információt összegyűjteni arról, hogy hivatalosan hogyan is válhatok nővé. Egy jó pár emberrel léptem kapcsolatba különböző kormányszerveknél, hogy az jelenlegi ügyintézés pontos menetét letisztázzam.
Párom számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elértük párkapcsolatunk eseményhorizontját. Röviden összefoglalva: 7 év 9 hónap 1 hét és 5 nap után szakítottunk. Minden cókmókomat összeszedtem és hazaköltöztem a régi otthonomba.
Mindketten összetörtünk és mélyen maguk alatt vagyunk, de nincs mód visszafordítani az események menetét. A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy együtt dolgozunk, én vagyok a főnöke. A munkára kellene figyelnünk, de ez gyakran nem sikerül, mert a szomorúság és a fájdalom újra meg újra erőt vesz rajtunk.
Eltelt a hét, a helyzet javult egy picit, de csak egy picit. Az egymás iránt érzett szeretetünk okán barátok maradtunk, de egy pár már soha többé nem lehetünk.
Most mindketten próbálunk helyrejönni. Ex-párom ma osztálytalálkozóra megy, míg én a szomszéd városba megyek bulizni lányként, életemben először, egy kedves környékbeli TS-el, akivel a napokban ismerkedtem meg.
A barátságunkat jelezi, hogy az exem az elmúlt két napban eljött velem ruhákat vásárolni, hogy segítsen kiválasztani a legcsinosabb darabokat. Lassan ki kell építenem a mindennapi női ruhatáramat. Reményeim szerint fél éven belül hivatalosan is Zsófia leszek, úgyhogy legfőbb ideje annyi időt nőként élni, amennyit csak lehetséges és a férfi szerepköreimet a lehető legjobban leszűkíteni.
Még sok mindenről lehetne mesélni, de nincs meg bennem az akaraterő, hogy mindezt lejegyezzem. Ehelyett inkább az általam készített sütik képeit teszem ide.

Halloween pumpkin pie0002Halloween pumpkin pie0005

 

I would just return from my summer dream with a timely memory, before I blast into more wighty topics.

Hello dear readers,

I wanted to finish this post on 1st of November but life interrupted harshly.
The three days of Halloween’s weekend were very versatile. They gifted me of being housewife again, as I knew it before. My joy of creative cooking was mixed with much sorrow. Life is never easy but I wonder whether I can’t live at the completely bright side at least for a few days. But concentrate to the happier events and try to solve or forget the difficulties.
This was a special Halloween weekend to me. First of all, Hungarian doesn’t celebrate Halloween. There’s no trick or treat here, only Halloween-related night parties started to spread in the last few years. We have the Day of the dead at 1st of November when we go to the cemeteries visiting the graves of our late relatives. It’s a more depressed perception of connection with our dead; it matches well to the mentality of the Hungarian average if I may add.
I really like absurd and somewhat morbid humor, so I find Halloween more fitting to my mentality. So I decided to cook some Halloween-related foods this weekend. I don’t want to turn this blog into some “How I learn to cook” diary but the creative food making is such joy I’ve never experienced in my manhood. This joy is connected to the good feeling of keeping well my family, as womanly/motherly instincts are slowly developing in me.
I found a recipe of pumpkin pie Friday and decided to bake it. I bought all the missing components required for the lunches of this three day.
The lunch wasn’t special at Saturday, the fun started afternoon, when I started to make the pie. The only thing which I found very odd was the huge amount of sugar for the pie. It contains more than a pound of sugar in less than three pounds of total mass of the cake. It proved delicious at the end but I bet it would have been as delicious with half as much sugar. 😀 It was made for American taste, not Hungarian, never mind. 🙂 We made the ornamentation with my girlfriend together. She found very morbid to make tombstones of ladyfingers and molten chocolate but she helped me a lot to carry out this task. I have to apologize Muslim readers, I totally forgot about putting the crescent moon on some of the tombstones… There was a very sad moment though. My girlfriend made a tombstone of our love. She really mourned my slowly fading masculinity. She said she didn’t want a cook she wanted her boyfriend who is lost somewhere. The only thing I could response that boyfriend never had been. There had been only an illusion of a boy so strong even I had been failing to see through it for a very long time. We both could do nothing but cry desperately.
Next day I made broccoli soup with spider web ornamentation. Then I bake some pasta with olive and tuna in the oven. This was not a big deal. There was time even to prepare the chicken breast filled with parsley braised in butter rolled into bacon. The big deal was that I found the Hungarian TS community at last. I jumped into this kind of social life which increased the tension between my GF and me even more.
We went to the cemeteries at Monday. First we visit the grave of my girlfriend’s family then we went to my family in another graveyard. At the grave of my long passed mother I came out to her. Crying unstoppable, I whispered to the grave how I was sorry that she hadn’t ever know that she had no one daughter and one son but two daughters. I could have been the daughter of her that she could have loved if my older sister never had been her beloved one. I felt the loss of my mother, the void in my soul where she was once. After twelve years of her death I could mourn her finally. After I drove home, I had to cry for a long time. Days have passed since but tears are gathering in my eyes as I write these words.
After I fought back my tears I went to the kitchen. I prepared the croquets while my girlfriend fried them.
My girlfriend continued to sew her coat at the afternoon while I submerged more into the social life of the Hungarian TS community.
The three day of the Halloween’s weekend passed in this duality. The air was stiff and quiet, waiting for the storm to come.
There’s no need to say that the storm has come. As I became more familiar with the Hungarian laws about gender change I started to gather all pieces of information about becoming woman officially at Tuesday. I contacted a bunch of persons in various government offices to clarify the recent course of office routine about the topic.
This was the last drop in the glass of my girlfriend. We reached the event horizon of our relationship. Long story short: we broke after 7 years 9 months 1 week and 5 days. I gathered all my stuff and migrated back to my old home.
We both were crushed and depressed but nothing can turn back the flow of events. Making the situation more difficult we work together, I am her boss. We should concentrate the work but we often fail in this task because the sadness and grief takes over us time to time.
The week passed, our emotions calmed down a bit but only a bit. Our mutual love for the other allows us to remain friends but our life as a couple has ended forever.
We both try to regenerate. My ex-GF goes to her class reunion tonight while I’m going to have a party as a girl first time of my life in the next town with a fellow local TS I met in the recent days.
As a sign of our remaining friendship with my ex-GF, she helped me to buy the most fitting pieces of clothes in the last two evenings. Now I start to build my regular ladies’ clothes collection. According to my hopes I should be Sophia officially within half of a year so it’s high time to live like a woman as much as possible and reduce my activity more as a man.
There’s much more to tell but I don’t have the willpower to scribe all of the happenings. I present some pictures about the cookies I made instead.

Take care,
Sophie

Vigyázzatok magatokra!
Zsófi


2 Comments

Ösztrogénvezérelt érzelmek / Estrogen driven emotions

To English version

Egy “újabb” darab a visszatekintőben.

Sziasztok, kedveskéim!

Szombaton családi mozizás volt. Megnéztük a Varázsló tanítványát. Nem rossz film, csak épp a főszereplő srác és a (reménybeli) barátnője volt béna a többiekhez képest. De nem filmkritikát akarok írni.

A kedvesemmel komoly problémáink voltak akkor, úgyhogy majdnem úgy ültünk egymás mellett a moziban, mint két idegen. A film végén, amikor Baltazár (Nick Cage) meghalt, Dave, a főhős meg feltámasztotta. Így aztán több, mint ezer év után újra együtt lehetett a szerelmével, volt csókolózás, boldogság meg világbéke mindörökké. 😀 Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy vajon fogom-e még csókolni a kedvesemet vagy nem. A könnyek meg előtörtek a szememből, le sem bírtam állítani őket, amíg a fények felgyúltak. Párom idősebb fia megkérdezte, hogy ilyen szomorú volt-e a film… Aha, majdnem az volt. 😛

Ma meg holnap hivatalosan szabadságon vagyok. Ennek ellenére 5 órát bent dolgoztam a patikában, gyógyszereket rendeltem meg más hivatalos teendőket láttam el. Ennek ellenére egy új asszisztens a cégközpontban lassúnak találta a munkámat. Az ő igényeinek prioritása azért jóval alatta volt más ügyekének. Írtam is egy szép részletes válaszlevelet neki, hogy miért is kapott kicsit később választ a kérdéseire, mint ahogy ő elképzelte. Volt egy hátsó gondolatom, hogy esetleg megsértődik, bár udvarias hangnemben írtam az emailt. Nos a probléma fel is bukkant. A munkája elleni támadásnak vette a levelem. Kaptam is egy másik emailt a főnököm jobbkezétől, hogy ne zaklassam az új asszisztenslányt a nyomorommal.

Miután ezt az emailt elolvastam, úgy kiakadtam, hogy majdnem elsírtam magam. Aztán egy válaszlevélben az ő gyenge érveit is elsöpörtem. Csak ez után tudtam lenyugodni.

A hormonkezelés előtt, amikor szomorú vagy elkeseredett voltam, csak meredtem a semmibe. Amikor meg kiakadtam, üvöltöztem a levegőbe (vagy egy személlyel), de sosem éreztem úgy, hogy sírnom kellene.

Már két újabb alkalommal vezérelte az ösztrogén az érzelmeimet, egy pityergő lányt csinált belőlem. Az igazat megvallva nem is bánom. Meg kell tanulnom kezelni ezeket az érzelmeket, de a könnyek segítenek megkönnyebbülni. Tényleg.

Legyen nagyon szép napotok!


facepalm bearA “new” piece in the lookback:

Howdy dear ones,

There was a family movie event at Saturday. We watched the Sorcerer’s Apprentice. That wasn’t a bad movie only the main character guy and his (would-be) girlfriend was to lame compared to the others. But this post is not an art critic.

We had problems with my sweetheart recently so we sat beside each other at the cinema almost like two strangers. At the end of the film when Balthazar (Nick Cage) died and Dave, the protagonist resurrected him. So he can rejoin his love after more than a thousand years, there was kissing, happiness and world-peace forever. 😀 I thought at that moment whether I would kiss my sweet ever again or I wouldn’t. Then tears shot from my eyes. I cannot stop them, I cried until the lights switched on. The older son of my girlfriend asked that the movie was so sad… Yes, it almost was. 😛

Today and tomorrow I’m officially at holiday. Despite this fact I was working in the pharmacy 5 hours. I ordered medicines and attended to other official affairs. A new assistant at the company HQ found my work slow. The priority of her request was quite low compared to other matters. I wrote an e-mail explaining in details why she got answer a little later than she expected. I had a second thought there would be some problems due my email although I wrote it politely. Well, the problem appeared. She found it as an attack against her work. 😛 I got another email from the right hand of my boss ordering me didn’t bother the assistant girl with my complaints.

After reading this email I was so upset I almost cried. Then I wrote an answer and repelled her weak arguments as well. Only after this email I could calm down again.

Before my hormonal treatment when I was sad or desperate I just stared to the nothing. When I was upset I was shouting to the air (or to a person) but I never was about to cry.

Twice more estrogen drove my emotions, made a crying girl of me. I don’t mind, honestly. I have to learn to control these emotions but tears help to relieve. Really.

Have a sweet day, dears!


5 Comments

Feminizmus – szükséges de nem elégséges/ Feminism – necessary but not sufficient

Feminizmus – szükséges de nem elégséges

To English version

Ez a téma már igen régóta érlelődik bennem. Ideje összefoglalóan kifejteni.

Mint transzfeminista, természetesen küzdök az általános feminista célokért. Szembeszállok a patriarchátus minden megjelenési formájával, a lehetőségeim szerinti minden fórumon és minden szinten. Kiállok a nőtársaimért, az őket sújtó igazságtalanságokkal és nőgyűlölettel szemben, függetlenül attól, hogy cisz- vagy transzneműek-e. Ez az alaphang.

De azt kellett észrevennem, hogy a transz mivoltomból adódóan a patriarchátus káros hatásait sokkal szélesebb spektrumban látom, mint egy “általános” feminista. Nagy a pofám mi? Mert a fruska azt hiszi, jobban tudja?! Tényleg jobban. De ezt kellemetlen tapasztalatokon keresztül kellett megtanulnom és megismernem. Saját bőrömön és a sorstársaimén.

Először is, ehhez tisztázni kell, mi is a patriarchátus. Az a cisznemű, heteroszexuális, fehér, keresztény1, (vagy keresztény hatás alatt álló kulturális közegből származó) testileg és szellemileg ép, közép- vagy felső osztályba tartozó férfiak uralma, vagy privilegizált helyzete az összes többi emberéhez képest. Ugye? El lehet csapni, hogy igen, természetesen, és mi ebben a világrengető? Vegyük át az anyagot még egyszer lassan, hogy jól érthető legyen. Cisznemű. Heteroszexuális. Fehér. Keresztény. Ép. Közép-/felsőosztálybeli. Férfi. Ezek így mind együtt. Nem egyszerűen “a férfiak” előnye/elnyomása “a nőkkel” szemben. Mind a hét jelzőnek vagy tulajdonságnak súlya és jelentősége van.

Mert ha az “átlagos” feministát vesszük, ő valóban csak egyetlen dologban tér el: hogy nem férfi, hanem nő. (Persze vannak feminista férfiak is, hozsánna érte!) Ők is csak ennek az egyetlen tulajdonságnak a jelentőségére fókuszálnak. De ez így egy durva egyszerűsítés. Mind a hét tulajdonságot figyelembe kell venni, amikor a patriarchátussal szemben kívánunk fellépni. Különben a küzdelem csak féloldalas és pártos lehet, amely magában hordozza a hét attribútum eltérő hatásaiból adódó törésvonalakat, ezek mentén való klikkesedést és széthúzást. Ebbe bele van kódolva a bukás.

Van a diszkrimináció-kutatásban egy igen hasznos kifejezés. Ez az interszekcionalitás, vagyis metszetiség. Amikor valakit több forrásból származó hátrányos megkülönböztetés érint. Hogy egy közérthető példával jöjjek: egy telepen élő cigányasszony. Sújtja a nőgyűlölet, a rasszizmus és a szegényellenesség. Ez a patriarchátus hét aspektusából három. Saját esetemben pl. hogy transznemű, nem heteroszexuális és nő vagyok. Ja, és még zsidó is, muhaha! Bár a szexuális orientációm hatása eltörpül a transzneműségemé mellett. És én még egész jól megúsztam, mert a többi stimmel rám. Fehér vagyok, középosztálybeli, és egészséges. Kezd már világossá válni, hol van a kutya elásva? És akkor én még a bináris nemi rendszerben még jól el is mozgok. De mit tegyen az a sorstársam, aki nem annyira passable, mint én? Vagy nem bináris? Őket hozzám képest extrán sújtja a patriarchátus transzfóbia képében történő megnyilvánulása.

Eddig tartott az elméleti alapkiképzés. Most akkor nézzük, milyen a problémák következnek a feminizmus legelfogadottabb értelmezéséből, a fentebb leírt “a férfiak” vs. “a nők” helyzetéből.

A legfontosabb: a leggyakoribb esetben a patriarchátus hét megjelenési formáját hét különálló jelenségnek szokás tekinteni. Nem azok. Ezek mind ugyanannak a krákennek a csápjai. A szörny nem úgy győzhető le, ha a csápjaival külön-külön küzdünk. Külön a nőgyűlölet, a rasszizmus, a vallási intolerancia, a szegényellenesség, a homo- és transzfóbia és az ableizmus ellen. Nem. A különböző csápokkal küzdők összekavarodnak és a tumultusban egymást is eltapossák. A szörny csak úgy győzhető le, ha valamelyik központi részét célozzuk meg: a szívét, az agyát vagy a szemét. Egyetlen akaratként, összefogva. De legalábbis tudva egymásról, hogy azok, akik valamelyik másik aspektussal küzdenek, azok is a mi munkánk egy másik szegletét végzik. Ez a minimum.
A másik nagy probléma, ami leginkább az elsőből következik: akit a patriarchátus hét aspektusa közül csak egy sújt, hajlamos elfeledkezni azokról, akiket valamelyik másik, vagy esetleg több káros hatás ér. Vagy esetleg szándékosan figyelmen kívül hagyni, lekicsinyíteni az ő problémáikat. Hogy a “standard” feministáknak beszúrjak vesére egyet, erre nagyon jó az idei Oscar-nyertes, Patricia Arquette sokat ünnepelt (valójában nagyon visszás) beszédrészlete:
“Minden nőnek, aki életet adott e nemzet minden adófizetőjének és állampolgárának, mert mi harcoltunk mindenki más jogegyenlőségéért. Eljött a mi időnk, hogy járjon a fizetésbeli egyenlőség minden nőnek az Amerikai Egyesült Államokban, most és mindörökké.” Elnézééééééést, mivaaaaaan?! Hogy minden nő harcolt a feketék, a melegek, a transzok, a muszlimok, autisták stb. jogegyenlőségéért? Hahó, van otthon valaki, vagy teljesen elmentek? El hát, basszameg… Ez nem más, mint egy végletekig privilegizált (cisznemű, heteroszexuális, fehér, keresztény, felsőosztálybeli, teljesen ép) nő nyígása, hogy ő is bekerülhessen az ABSZOLÚT PRIVILEGIZÁLT uralkodói rétegbe. Az ugyanilyen férfiakkal kerüljön egy szintre. És ebben támogassák a nálánál sokkal több elnyomást és diszkriminációt elszenvedők. Persze biztos találnék egyéb példát, más területekről. Mondjuk valaki a rasszizmus és a szegénység elleni küzdelem élharcosa, de közben akkora homofób, hogy a Jobbik teljes vezetőségének elég lenne.
Ezt már láttam párszor. Amikor ment a “fogjunk össze, mindenki értem, aztán, ha már nekem teljesen jó lesz, akkor foglalkozunk a ti gondjaitokkal is” elv. Ebből szinte mindig az szokott kisülni, hogy miután a támogatottnak jó lett, szépen el is felejti azokat az amúgy is még inkább marginalizált csoportba tartozó egykori elnyomott társait, akiktől segítséget kapott meg a viszonzásra tett ígéretét, és éli vidáman az immár gond nélküli életét. Kevés az olyan morálisan érett ember, aki ezek után tényleg dolgozna az alatta levőkért. Mert aki erkölcsileg elég fejlett hozzá, az nem is várja el, hogy először ő kerüljön privilegizált helyzetbe, hanem a közös küzdelemben hisz.

Sajnos ez az elitista hozzáállás az egyenjogúsági mozgalmakban is megvan, így a feminizmusban is. Az én egyenlőbb vagyok ideológiája. A feminizmus esetén úgy tudnám összefoglalni, hogy ez a (fehér) ciszszexista feminizmus, ami nem veszi figyelembe az interszekcionalitást, vagy esetleg a leszbikus kapcsolat elfogadásáig megy csak el. Ennek nagyon elborult képviselői, a nagy kedvenceim, a transzokat kizáró radikális feministák, angolul rövidítve a TERF-ek (trans-exclusionary radical feminist). Aki szerint a transznők nem nők, hanem férfiak, és mint ilyenek, a patriarchátus “taposóaknái”. És mivel mindent utálnak, aminek bármi köze van a férfiakhoz, vagy aszexuálisak, vagy hárdkór leszbikusok. (És közben meg a röhögéstől leszakad a májam, mert gyakran olyan stonebutch-ok is, brutálisan hangsúlyozott toxikus maszkulinitással, hogy egy ciszheteró macsó pasi puhapöcs hozzájuk képest.)
Jelzem, ez megvan egyes transz* emberekben is. Előfordulnak pl. olyan nekivadult transzférfiak, akik a férfiak felsőbbrendűségét hangoztatják és ebből adódóan durván nőgyűlölők. Hozzájuk képest meg a “férfi jogvédő aktivisták” homokozóban játszadozó óvodások. Azon transznő társaim, akik egyfajta “transznormativitást” erőltetnének a többiekre: csakis úgy vagy jó transznő, ha puncit csináltatsz, teljesen besimulsz a ciszheteró világba (azaz kizárólag cisznemű férfivel létesítesz kapcsolatot) és mindig, minden körülmények között letagadod a transz mivoltodat, akkor is , ha az annyira nyilvánvaló, hogy már fáj; különben értéktelen szenny vagy. Vagy a zsidózó, roma, Jobbikos képviselőjelölt és hasonló magasan fejlett társai.
Na jó, köptem egyet ezen illusztris népek irányába, most már foglalkozzunk valami előremutató dologgal is. 🙂

Mit lehet tenni? Ami a legfontosabb, a nőknek fel kel fogni a saját erejüket és jelentőségüket, hiszen ők a legnagyobb diszkriminált csoport. Ennek tudatában a többi elnyomott csoporttal, illetve a diszkriminációs metszetekbe esőkkel elfogadóan és BEFOGADÓAN kell bánniuk. Velük egyeztetve, az ő sérelmeiket és igényeiket is figyelembe kell küzdeniük az egyenjogúságért. Mert a mérleg másik serpenyőjében ugyan összlétszám szerint kisebb, de sok esetben hasonlóan hatékonyan küzdő csoportok vannak, akik maguk is sokat tudják segíteni a feminizmus ügyét. Nem csak én, és a hozzám hasonló transzfeministák. Hanem mondjuk a melegmozgalom is. És itt nem csak a leszbikusokra gondolok, akik női mivoltukból adódóan kerülnek képbe, hanem a meleg férfiakra is, akik jellemzően feministák. Vagy az etnikumokkal, a szegénységben élőkkel, a testileg vagy szellemileg korlátozottakkal lehet hasonlóan gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani.2 A vallási kisebbségek nem akkora eséllyel partnerek, mert sajnos jellemzően azok a vallások is patriarchális berendezkedésűek.

Tehát nem az a megoldás, hogy akkor most akkor tegyük egyenjogúvá “a nőket”. Azaz a cisznemű, heteroszexuális, fehér, középosztálybeli, keresztény, ép nőket tegyük egyenlő státuszba az ugyanilyen férfiakkal, utána majd jöhetnek a “futottak még” listán szereplők. Ha van már egy relatíve privilegizált csoport az elnyomottakon belül, az mindig csak a még inkább marginalizált csoportok további elnyomásának árán valósítható meg. Így garantáltan érdekellentétekhez, szakadásokhoz vezet. Pl. ezért nem tudok egyetérteni a “kizárólag női terekkel” sem. Ott a bináris nőket privilegizáljuk mindenki mással szemben. Elvileg ez védelmi közegként kellene működnie a patriarchátus káros hatásai ellen, de így pl. kizárja a nem bináris neműeket, akik a többszörös metszeti mivoltuknál fogva sokkal több káros hatásban részesülnek a patriarchátustól, mint a bináris, ne adj’ Isten cisznemű nők.

Igazi megoldást csak  egymást támogatva, fellépni minden jogi egyenlőtlenség ellen, mindig ott, ahol a legnagyobb a szükség. Így közösen, egyenletesen emelkedve felfelé.
Azt mondod, hogy ez csak egy vágyálom? Igen, az. Mondhatod, hogy egy álmodozó vagyok. De nem vagyok egyedül… Csak képzeld el!

U.i.: A cikk megírása és angolra fordítása között eltelt 2 hónap. Ez alatt sikerült pár dolgot végiggondolnom. Pl. hogy a természet kifosztása és az állatkínzás is a patriarchátus számlájára írható. Mert ez az erőszak- és halálig tartó verseny-alapú társadalom minden erőforrásra igényt tart és minden élet felett uralkodni akar, nem csak az emberekre korlátozva.

  1. Cikkemmel nem célom magát a kereszténységet támadni. De az a jelenség tagadhatatlan, hogy a nyugati, így a jelenleg globálisan uralkodó társadalmi rendszernek ez egyik alapértelmezett normája. És aki eltér ettől a normától, azt bizony érheti hátrányos megkülönböztetés. Ha mondjuk nem az európai nagy birodalmak gyarmatosították volna az egész Földet, hanem a Kinai Császárság, akkor a patriarchátust leginkább a cisznemű, heteroszexuális, “sárga”, középosztálybeli (császári bürokrata), taoista, ép férfi képviselné valószínűleg.
    Természetesen ez lokálisan mutathat eltéréseket, pl. az iszlám világban a muszlim vallás (kultúrkör) a standard és az nyomja el a többit. De globálisan a keresztény kultúrkör hatása a legerősebb jelenleg.
  2. Sajnos nem volt módom minden elnyomott csoportot megemlíteni, esetleg felkészületlenségem okán nem is tudok a létezésükről. Természetesen az ő jogegyenlőségük is pont ugyanannyira fontos, mint a nevesített csoportok tagjaié. Az emberi jogok minden embert megilletnek!


tie_dyed_trans_pride_by_randomflyingpigeons-d4jtgfo

Feminism – necessary but not sufficient

This topic has been maturing in me for a while. It’s time to delineate it.

I am a transfeminist, so I fight for the general feminist goals, naturally. I face every form of patriarchy, on every forum and level with all of my abilities. I stand up for my fellow women, against all of injustices and misogyny which smite them, independently on their cis or trans status. This is the baseline.

I had to recognize that I saw the malign effects of patriarchy in a broader spectrum than a “general” feminist, due to my trans status. Am I a loudmouth? Does the flossy think that she knows better?! Yes, she does. But I had to learn and got known through unpleasant experiences of mine and of my peers.

First of all, let’s clear what patriarchy is. This is the rule or privileged status of cisgender, heterosexual, white, christian (or born in a christianity based society), able bodied and minded, middle- or high-class men. Isn’t it? You can understate this, “Yes, this naturally it is. So what?” Let’s get through the theme once more, slowly to help the understanding. Cisgender. Heterosexual. White. Christian. Able. Middle-/high-class. Men. So, these are, all together. It is not simply “the men’s” advantage over “the women”. All of these seven attributes has its weight and significance.
If you look to the “average” feminist, you will find only one difference: she is a woman, not a man. (Of course, there are feminist men. Hosannah for this!) They focus on the significance of this only attribute. It’s just a crude oversimplification. You have to count all of these seven properties if we would stand up against the patriarchy. Otherwise the fight will be uneven and partisan, which holds the the ruptures and different wings and factions in itself due the various effects of the seven forms of patriarchy. The failure is coded into it this way.

There is a rather useful expression in the discrimination research, the intersectionality. When someone is affected by discrimination from more than one source. For an easy example, there is a woman of color in a poor neighbourhood. She is smitten by  racism, misogyny and anti-poorism. Three of the seven aspects of patriarchy. Or I am a transgender, woman, and not heterosexual. Oh, and I’m also jewish, ha-ha. Although the effects of my non-heterosexuality are dwarfed by my transgender status. I even got off rather well. I am white, middle-class and able. Does it get clear? I am also rather well accustomed to the gender binary system. But what could a fellow transgender do who is not passable, like me or non-binary? Compared with me, they are smitten extraordinary by transphobia, which is also a manifestation of patriarchy.

This was the theoretical basic training. Now let’s see which problems ensue from the most accepted explanation of feminism, the “the situation of men vs. women” approach, written above.

The most important is: the seven different manifestation of patriarchy is often seen as seven different phenomenons. No, they are not. These are the different tentacles of the very same kraken. The monster can not be defeated if we fight with its different tentacles separately.  Separately against the misogyny, racism, religious intolerance, anti-poor movement, homo- and transphobia and ableism. No. Those who fight against the different tentacles will be mixed and thread on each other in the confusion. The monster can only be defeated if we attack a central organ: its heart, brain or eyes. As one will, in cooperation. Or at least know about those who struggle against another tentacle, are fighting another part of our fight as well. This is the minimum.

The other problem ensues from the first one: those who are miten by only one aspect of patriarchy are often apt to forget about those who are affected by another or more type of malign effects. Or even willingly ignore them, or reduce their problems. Just to pierce to the kidneys of the “standard” feminists, I set Patricia Arquette’s highly celebrated (it’s rather problematic, instead) Oscar-winning speech as a good example: “To every woman who gave birth, to every taxpayer and citizen of this nation, we have fought for everybody else’s equal rights. It’s our time to have wage equality once and for all and equal rights for women in the United States of America.”
Excuse meeeeeeeeee, dafuuuuuuuuq?! Are you saying that EVERY woman fought for the equality of black people, trans* people, muslims, autistic people, etc? Hey! Is there anyone at home, or are they gone completely? They’re gone, damn… It is a river-crying of a woman who is privileged to the extremity (cisgender, heterosexual, white, christian, high-class, fully able), just to get in the ABSOLUTELY PRIVILEGED ruling class. To be even with the men of her kind. And be supported by those who must suffer much more oppression and discrimination than she. We could find examples in some other fields. Ie. someone is vanguard in the fight against racism and poverty, but as gigantic homophobe as the whole leadership of the Tea Party together.
I’ve seen this quite a few times. “Let’s work together, first all for me, and when everything is cool in my life then your turn comes.” The result is always that the supported gladly forget the supporters after reaching own goals, those who are even more marginalized, oppressed ontime companions and the very own promises of returning the help, and living the now-troublefree life. There’re few such morally mature persons who would really work for those who are now under them. As rare as who is developed enough morally, doesn’t expect to be privileged first, but believes in the struggle together.

This elitist attitude is present in the equality movements, regretfully, in feminism as well. The ideology of “I’m more equal”. In case of feminism, this is the (white) cissexist feminism, which doesn’t take into consideration the intersectional, or it goes only as far as accepting lesbian partnership. Good examples are my clouded-minded favorites, the trans-exclusionary radical feminists, the TERFs. Who claim that the transwomen are not women but men, so they are the “booby traps” of patriarchy. (I could laugh myself to death as many of them stone butches, radiating so toxic masculinity as even a macho cisgender man is just a soft weakling compared with them.)
Keep in mind, it’s present among transpersons as well. For example, there are such fanatic transmen who pronounce male supremacy so they are misogynists. The “male equality activists” are children playing in the sandbox in comparison with them. There are those transwomen who are forcing a kind of “trans-normativity”: claim that you can be good enough only if you had your custom-made vagina, pass perfectly with the cishetero world (e.g. have partnership only with cishetero men), denying your trans status in every circumstance even when it’s painfully obvious, otherwise you are worthless filth. Or there are antisemite people of color or their similar “highly developed” peers.
OK, I spit pleasantly to their direction, but it’s time to deal some progressive things.

What can be done? Most importantly, the women must realize their own strength and significance, as they are the biggest group of discriminated people. To be aware of this, they should be accepting and WELCOMING to other oppressed groups and those who are in any intersection. They should take into consideration their needs and fight for their equality coordinated as well. As there is less total population in the other scale-pan but likely effective groups in the fight for equality, which could help the feminism as well. Not only me and like-minded transfeminists. But the whole LGBTQIA movement. I don’t only mention the lesbians who come into picture by their female self, but even many gay men are feminists. Or there are ethnic minorities, the poor, the people with special needs who could be great partners.2 The religious minorities are not as good allies, as the patriarchy is general in most religions but they could not be excluded if they want to join the cause.

The solution is not to give equality “the women”, namely cisgender, heterosexual, white, middle-class, christian, able women at the same level with the men of same attributes, then the “other runners” list may come. If there was a relatively privileged class within the oppressed, their privileges could be gain at the cost of the even more oppressed and marginalized groups. The conflicts and and breaks are guaranteed so. That’s why I couldn’t agree the women-only spaces. The binary women are privileged there. It should have been a sanctuary against the malign effects of patriarchy but excludes e.g. the nonbinary people who suffer more than binary or, God help, cisgender(!) women, based on their intersections.

The true solution is only supporting each other, taking action against inequality where the need is the greatest. We could raise ourselves in balance together.
Is this only a wishful thinking? Yes, it is. “You may say, I’m a dreamer, but I’m not the only one.” Just imagine…

Ps: Two months passed between the writing of Hungarian version and English translation, so I had time to think over a few things. For example, the environmental pollution and the animal cruelty are products of patriarchy as well. As this society based on violence and competition until death, so consumes every resource and life, not limited only to human ones.

1, I don’t want to attack Christianity with my post. But the default norms of our western, so the globally ruling society recently are based on this. Those who deviate from these norms can be discriminated. If not the European empires colonized the earth, but China, patriarchy would have been likely represented by the cisgender, heterosexual, “yellow”, middle-class (bureaucrat of the Emperor), taoist, able men.
This could have local differences, as the muslim culture is the standard and suppressor in the islamic world, and Christianaty-based persons have handicaps living there.

2, I couldn’t name all oppressed group, or being unprepared, I don’t even know the existence of some of them. Their equality is as important as the equality of the named groups, naturally. All is worthy of human rights!


2 Comments

Anyunak kukija van, apunak meg puncija… / Mommy has weenie, daddy has pussy…

… de neked van-e közöd hozzá?!

To English version

Nemrégiben láttam egy nagyon aranyos videót egy családról. Egy kétgyermekes transz házaspárt mutatott be, akik egymásra találásuk és házasságkötésük után a nemiszervi rekonstrukciós műtétjükre gyűjtött pénzt inkább családalapításba forgatták. Az kispapa vállalta, hogy identitásával szembemenve kihordja a gyermekeiket. A családjukért. A felesége teljes támogatásával természetesen.
Az én szívem már annyira kérges, hogy druidák nemzedékei által kinevelt évszázados tölgyek is a receptért könyörögnek, de még nekem is az jutott csak eszembe, hogy annyira, de annyira cukik így együtt! És emellett felelősen gondolkodó felnőtt emberek, szülők. Öröm volt végignézni a videót a riporter intim együttlétükkel kapcsolatos fölöslegesen kíváncsiskodása ellenére is. Egyben el is gondolkodtatott.
Tényleg, miért is nem él több ilyen pár? Egyszerre konvencionálisak és mennek szembe a sztereotípiákkal. Megmutatják, milyen is egy CSALÁD. Milyen összetartás, áldozatvállalás kell hozzá és milyen jól működik, milyen örömöt ad, ha jól és szívvel-lélekkel csinálják.

Sajnos sok országban még a hivatalos nemváltás feltétele a sterilizáló műtéteken való átesés. Ez alapból lehetetlenné teszi, hogy ott ez megtörténhessen. De még ott is, ahol nem ez a megalázó, a testi önrendelkezést sárba tipró gyakorlat van, sokan annyira igyekeznek  társadalmi nyomásnak megfelelni, hogy úgy mennek bele önként ilyen megváltoztathatatlan eredménnyel járó beavatkozásokba, hogy nem tesznek félre spermiumot/petesejtet. Persze megintcsak előfordulhat, hogy az előre gondolkodó transz valami idióta szabályozás vagy értelmezés miatt a valódi nemében már nem jogosult hozzáférni saját örökítőanyagához…

Buktató van bőven, én meg foghatom a fejem a emberek baromságai miatt is. Mert természetesen ez az édes pár sem kerülhette el, hogy a komment-szekcióban ne ömöljön rájuk mindenféle ocsmány gyalázkodás. Komolyaaaaan! Mi a rákért fáj egyeseknek, hogy apuból bújt ki a két csöppség anno?! Meg hogy anyu termékenyítette meg aput? Mivel kevesebb vagy rosszabb ezzel a gyerekek élete? Ha nem tudnánk róluk a transz státuszukat, senkinek eszébe sem jutna ilyesmi. Bianca és Nick annyira nem hivalkodó és extrém, hogy az már a 100% passable iskolapéldája. Másrészt mivel lenne kevesebb a mocskolódók élete, ha nem hánynák a gennyet ezekre a fiatal szülőkre?

Persze ezzel meg is válaszoltam saját kérdésemet, hogy miért van ennyire kevés ilyen pár. Megintcsak gyűlik bennem a düh. Hogy merészeli egy ilyen társadalom családcentrikusnak nevezni magát?! Meg életvédőnek?! Van a jó család, ami olyan mint a miénk, meg a rossz család, ami nem olyan. De az már nem is család, mi? És itt összefolyik az azonos nemű párok örökbefogadásának ügyével. De ez a transz-család még mindig a keményebb dió. És még addig jónéhány kemény koponyába kell belekalapálni, hogy “A transz-család is ugyanolyan létjogosultsággal bíró család, mint a tied, baszki! A magánéletükhöz közöd meg pont annyi van, mint nekem a bankszámla-egyenlegedhez.”


Bianca-Nick01… but what is that to you?

I have seen a super cute video about a family recently. A trans couple with two children was presented. After they had found each other and married, they spent the money they had spared their genital reconstruction surgery for their family instead. The father took on to be pregnant, going against his own identity. For their family. With the full support of his wife, of course.

My heart is so callous that even professional leatherworkers ask for the recipe, but even I found them soooo cute together. On the other hand they are responsible, serious people and parents. Watching to the video was so joyful, even with the inapropriate questions of the reporter about their intimacy. It made me think simultaneously.

Why don’t exist more couples like them? They are conventional and going against the stereotypes at the same time. They show how a FAMILY looks like. How much togetherness and sacrifice are required, and how well functions if you did well and with all of your heart.

The legal gender change requires sterilizing operations in many countries, sadly. It denies many such families in default. Even where aren’t such laws which crush body autonomy, the pressure of society makes many transpersons to take on these unchangeable results without sparing sperm or egg. Of course, there could be such laws in certain countries which deny the access the transpersons to their genetic material after changing gender…

So there are plenty of tumblers, and I can only facepalm because of the bullshit of the folks. Because even this sweet couple can’t avoid to be targeted with diatribe in the comment section. Come nooooow! Why is it pain in the ass for some of those two little one had come from the body of their daddy once?! And that mommy conceived daddy? Why would be their life less or worse because of this? If we didn’t know their trans status, no one would suggest it. Bianca and Nick aren’t ostentatious and extreme such a degree that they are the object-lesson of 100% passability. And why would be worse of the life of the opprobrious if they didn’t vomit all of this pus on these young parents?

So I have answered my question about why are so few such families. And the anger rises in me again. How dares such a society call itself family-friendly? And pro-life? Are there good family, such as ours, and bad family which not as ours? But they don’t even deserve the title of family, huh? The topic interweaves with the adoption of same-sex couples here. But the trans families even tougher questions. And there are many such tough skulls we have to hammer into that “The trans-family has as much justification as yours, damnit! And you have so much to their private life as I have to your bank account.”


5 Comments

Az elfogadás szintjei / The levels of acceptance

Az elfogadás szintjei / The levels of acceptance

To English version

Ez már jó rég óta kikívánkozik belőlem. Elég sok személyes tapasztalatot gyűjtöttem azzal kapcsolatban, hogy transzként hányféle szinten utasítják vagy fogadják el az embert.

Talán kezdeném az elutasítással.

A legdurvább: amikor az életedhez való jogodat utasítják el. Évente számba vesszük az elesetteinket a Transznemű Emlékezés Napján. Ez mindig elszomorít egyben felhergel. Baszki, hogy csak azért, mert te nem annak érzed magad, aminek MÁSOK, rajtad kívül állók hiszik, hogy érezned kellene, megölnek. Előtte meg még jól meg is kínoznak és megerőszakolnak, csak hogy jobb legyen a buli…
Az ilyenektől támadna nekem is kedvem ehhez hasonlóan bulizni az elkövetőkkel. Persze csak a pofám nagy, valójában nem ugrálok az erőszakért. De az ilyesmiért elönti az agyam a düh.
De nem transz/LMBT+ témakörben a legutóbbi franciaországi események is mutatják hogy az el nem fogadás hova vezethet.

A következő szint, amikor a puszta életedet nagy kegyesen megkímélik, de minden másban megtagadnak. Megtagadják az identitásodat, az álmaidat, a jövőképedet, az önrendelkezésedet. Pokollá teszik az életed. Nem csoda, hogy ebből sokan az öngyilkosságot találják egyetlen kivezető útnak. Így végső soron mégiscsak a puszta fizikai létet veszik el tőled. A legutóbbi ilyen nagy port kavart ügy a 17 éves Leelah Alcorn öngyilkossága volt.

A következő, hogy na, egye fene, lehetsz az, aki akarsz, de csak annak az árán, hogy másodrendű (vagy harmad-, negyed-, sokadrendű) állampolgár vagy, minimális jogokkal, az életedbe való állami beavatkozással, korlátozással. Oroszország, ahol az utóbbi években keményen dolgoztak azért, hogy az LMBT+ honfitársaik életét nehezebbé tegyék, most új szintre léptek ebben is. Mindezt “közlekedésbiztonsági” okokból. Ja, az ilyen döntéshozókon közlekedjen keresztül biztonságosan egy T-72-es…

Aztán van az, ami Magyarországon folyik állami szinten. Hivatalosan teljes jogú állampolgár lehetsz nemváltás után, csak mentális egészségügyi diagnózist kell hozzá felmuatnod, meg ezt a stigmát hurcolod magaddal az életed további részében. Nem beszélve a rosszindulatú pletykákról. Meg a “kedves” családtagok, ismerősök meg gyakran a korábbi, “igazi” identitásodat akarják továbbra is rád erőltetni.
Intim kapcsolati próbálkozásnál , amikor valahogy finoman próbálod a másik tudomására hozni a transz mivoltod, nehogy az a vád érjen később, hogy “becsaptad”. Erre lefagy a delikvens, majd vagy egyenesen megmondja, hogy ehhez neki nincs ingere, vagy behazudik valamit, csakhogy leléphessen.

Idáig tartott a skála negatív oldala. Innentől a semleges és a jobb tapasztalatok következnek.

Jobb országban jut el az ember oda, hogy valamiféle hivatalos nemével kapcsolatos változtatást eszközöljön, ott nem gördítenek különösebb akadályokat ez elé. De ilyen országból nincs sok. És akkor még mindig csak A és B dobozról beszéltünk, nincs lehetőséged ezeken kívül létezni hivatalosan. A harmadik nem, vagy nem nélküli opciók szintén csak egy kézen megszámolható országban létezik, ráadásul csak igen speciális esetekre. A leglényegesebb kategória, a “Közöd?” meg sehol sem.

Nagyobb elfogadást csakis egyéni esetekben tapasztaltam. Ez is skálázható.

A minimálisan jó, amikor nem szólnak bele az életedbe. Elfogadják, hogy az vagy, akinek tartod magad, és hagynak így élni. Komolyan mondom, nekem már ez is jó. Annyira belefáradtam, hogy mindenkinek van valami hozzáfűznivalója a dolgaimhoz. Legalább amióta elhagytam Magyarországot, ettől nagyjától megszabadultam.

Akkor vannak azok a régi ismerősök/barátok/családtagok, akik továbbra is jó viszonyban maradnak veled. Már ez fél győzelem, komolyan! Olyan sokan fordultak el, hogy egy-egy megmaradt ember is diadal.

Akkor vannak az új ismerősök, akik közül vannak, akik baráttá válnak. Ez igazán örömteli. Azt az embert tekintik barátjuknak, akinek te magadat érzed, a múltad ismeretében is. Nem az egykori énedet. Nem firtatják, hogy mennyivel jobb lett volna, ha úgy maradsz.

Megint intim vonal: elismernek mindenben, de végül csak nem jön össze az együttlét, meg az esetleges ilyen irányú folytatás, de valahogy jó cimborákká váltok mégis. Ilyenben is volt részem egyszer.

És a maximális elfogadás, ha valaki veled, azzal az emberrel, akinek érzed magad, akarja megosztani az életét. Társ, barát, szerető, férj/feleség, másik szülő egy személyben. Ez valami csodálatos lehet! Hallottam már olyanról, akivel ez megesett. De lehet, hogy ez is csak városi legenda…

A legnagyobb elfogadás a sorsközösségben lelhető fel, érthető okokból. Ugyanazt a gázt szívjuk, megértjük egymás helyzetét. De még a mi köreinkben is előfordulnak beleugatások, normalizálási törekvések, eldönteni, hogy ki az “igazi” transz.
Gyerekek, ébredjünk már fel! Kívülről is annyi felől szorongatnak minket. Legalább belül legyen meg az egység!

 


FreeHugsT2

This one was in me for a long while. I’ve accumulated much personal experience in the topic being accepted or denied as trans on many levels.
I would begin with the denial.

The most outrageous: when your right to live is denied. We count our fallen on the Transgender Day of Remembrance. This saddens and infuriates me always. Heck, just because you don’t feel yourself like OTHERS, outsiders think you should, they kill you. And torture and rape you before, just to make the party better.
Those get me had party like this  with the perpetrators. OK, just I just have a big mouth, I don’t try for violence actually. But these things fill me with anger.
Looking out from trans/LGBT+ issues, the recent affairs in France show what’s the result of such total denials.

The next level is when your physical life is spared, but you’re denied in every other aspect. Your identity, dreams, future plans and self-determination are denied. Your life becomes hell. No wonder that many choose the suicide as escape. So your physical life is taken eventually. The last case which raised dust was the suicide of the 17 years old Leelah Alcorn.

The next is when you can be yourself, hang it! But the price is to become second-class (or third-, fourth- or umpteenth-class) citizen, with minimal rights and governmental interventions in your regular life. Russia, which worked hard to make the life of her LGBT+ citizens harsher, skipped a new level in this, denying driver’s licence from them based on “traffic safety” reasons. I wish a safety traffic of a T-72 tank over such legislators!

There’s which is going on in Hungary, then. You can be a citizen with full rights after changing gender, you just show mental health diagnoses for this, and carry this stigma to the end of your life. Not mentioning the malign rumors and the “kind” family members and acquaintances who force your previous, “real” identity.
Or when you try to inform the would-be partner gently of your trans status just to avoid the accusation of trying to “dupe” him/her. Then the other freezes and tells straight that he/she don’t want this, or lies something just to get off ASAP.

This was the negative side of the scale. Now com the neutral or better parts.

If you started changing your gender in a better country, the authorities wouldn’t hinder you in doing this. But these countries are few. And you can only migrate from box A to B. The third gender or genderless options exists only a number of countries you can count one of your hands, and just for special cases. The most important gender category, the “Your business?” doesn’t even exists.

I experienced greater acceptance in personal interactions only. Those can rate as well.

The minimum of living well is when noone chips on your life. You, as you are is accepted and let live so. Honestly, even this is great for me. I got tired of the commentaries of my life by others. I got rid most of these since I left Hungary, at least.

There are the old friends and family members who keep good relationship with you henceforward. These are half victories, really! So many turned away that turns the few remaining ones to triumphs.

There are newly added acquaintances. Some of them become friends. This is really cheerful. They regard you friend as the person you feel yourself, even with the knowledge of your past. Not your previous identity. Don’t press that you would had been better to remain in that state.

It’s the romantic side again: you are totally accepted, but you can’t live together somehow. You become pals, anyway. This happened me once.

The maximal acceptance, if someone would share the life with you, with the person you feel yourself. To become companion, friend, lover, the other parent in one person. This could be wonderful! I’ve heard about this happens with someone. But it can only be an urban legend…

Of course and understandably, the greatest acceptance can be found in the group of common fate. We suck the same gas, we can understand the situations of each other. But barking on others’ lives, intentions to normalize and decide who is the “real trans” happen even in our circles.
Guys, wake up!We’re besett all around! There should be unity inside, at least!